A témaválasztás és a probléma megjelölése az önismereti munkában
Mi van akkor, ha nem tudod pontosan megfogalmazni, mi a problémád? Lehet, hogy éppen ez az önismereti munka valódi kiindulópontja. Sokszor csak azt érezzük, hogy valami nincs rendben, máskor túl sok kérdés van egyszerre jelen ahhoz, hogy egyetlen „jó” témát válasszunk. De vajon tényleg előre kell tudnunk, mivel érdemes dolgozni? És ki döntheti el, hogy egy problémánk elég fontos vagy elég komoly-e? A cikkben azt járjuk körül, mi történik akkor, ha nem tudjuk pontosan megnevezni, mi az, ami feszültéget kelt bennünk, és hogyan segíthet a Várady meseállítás abban, hogy a folyamat során láthatóvá váljon az, ami kezdetben még csak érzésként vagy bizonytalan belső feszültségként van jelen.
Az önismereti folyamatok gyakran azzal a kérdéssel kezdődnek, hogy mivel szeretnénk foglalkozni, mi az a probléma, élethelyzet vagy visszatérő nehézség, amelyet szeretnénk jobban megérteni. Elsőre ez egyszerű kérdésnek tűnhet, valójában azonban sok ember számára már önmagában a téma megfogalmazása is nehéz feladat. Van, aki pontosan tudja, mi okoz számára problémát, más csak azt érzi, hogy valami nincs rendben, de még nem tudja világosan megnevezni, mi az. Olyan is előfordul, hogy valakinek egyszerre több nehézsége van, ezért inkább az okoz gondot, hogyan válasszon közülük, illetve honnan tudhatná, melyik az a téma, amellyel éppen érdemes lenne dolgoznia.
Amikor a témaválasztásból megfelelési helyzet lesz
Sok családállításon vettem részt, és az évek során nagyon különböző állításvezetői hozzáállásokkal találkoztam. Voltak olyan csoportok, ahol az állításvezető nem egyszerűen abban segített, hogy a kliens pontosabban fogalmazza meg a kérdését, hanem gyakorlatilag abba is beleszólt, hogy mit tekint megfelelő vagy elfogadható témának. Nem olyan helyzetekre gondolok, amikor valaki nyilvánvalóan a módszer kompetenciahatárain kívül eső problémával érkezik, hiszen egy szakembernek kötelessége érzékelni és megtartani ezeket a határokat. Egészen más azonban szakmai kereteket tartani, mint minősíteni azt, hogy egy kliens által megélt nehézség vajon valóban elég jelentős-e ahhoz, hogy foglalkozzanak vele.
Fiatalabb koromban én magam is alkalmazkodtam az ilyen elvárásokhoz. Előfordult, hogy nem pontosan azt mondtam el, amivel valóban szerettem volna foglalkozni, hanem inkább ahhoz igazítottam a kérésemet, amit az adott állításvezetőtől elfogadhatónak gondoltam. Ma már valószínűleg másik szakembert keresnék, de akkor még nem volt számomra egyértelmű, hogy ez a helyzet önmagában problémás lehet. Utólag különösen érdekesnek látom, hogy egy olyan folyamatban, amelynek egyik célja éppen az önmagunkhoz való őszintébb kapcsolódás lehet, már a kezdetekkor megjelenhet a megfelelés: nem azt mondom, ami bennem valóban fontos, hanem azt próbálom kitalálni, amit a másik megfelelőnek fog tartani.
Ki dönti el, hogy egy probléma elég komoly-e?
Olyan helyzetet is láttam, amikor egy állításvezető egy napra több klienst vállalt, mint amennyivel reálisan dolgozni tudott. Délutánra már láthatóvá vált, hogy időben nem fog beleférni mindenki, és az egyik résztvevőt végül a teljes csoport előtt utasította vissza azzal, hogy az ő témája nem eléggé komoly. Így eggyel kevesebb kliens maradt, és még így is alig sikerült tartani az időkeretet. Számomra ebben nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki és milyen alapon dönti el egy másik ember helyett, hogy ami neki nehézséget okoz, az elég komoly-e.
Természetesen nem minden probléma tartozik minden módszer kompetenciájába, és vannak olyan állapotok vagy élethelyzetek, amelyek pszichológusi, pszichoterápiás, pszichiátriai vagy más szakellátást igényelnek. A kompetenciahatárok felismerése fontos része a felelős szakmai működésnek. Ez azonban nem azonos azzal, hogy egy segítő minősíti a kliens szubjektív megélését. Egy kívülről jelentéktelennek tűnő helyzet az adott ember számára mélyen meghatározó lehet, miközben egy objektíven súlyos életeseményről valaki akár meglepően kevés érzelmi bevonódással is beszélhet. Az önismereti munkában ezért nem feltétlenül az a legfontosabb kérdés, hogy kívülről nézve melyik probléma a legsúlyosabb, hanem az, hogy mi az, ami az adott emberben jelenleg valódi belső feszültséget, elakadást vagy ismétlődő nehézséget okoz.
Amikor csak azt érezzük, hogy valami nincs rendben
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy sokan nem tudják pontosan megnevezni, mi a problémájuk. Ez nem feltétlenül tudáshiány vagy az önreflexió hiánya. Gyakran éppen azért fordulunk valamilyen önismereti módszerhez, mert azt érzékeljük, hogy valami nincs rendben, de még nem látjuk át pontosan az okokat és az összefüggéseket. Lehet, hogy visszatérően ugyanabba a kapcsolati helyzetbe kerülünk, nehezen hozunk döntéseket, feszültebbek vagyunk annál, mint amennyire a külső körülményeink indokolnák, vagy egyszerűen azt érezzük, hogy valamilyen módon nem találjuk a helyünket. Ilyenkor a „nem tudom” fejezi ki a legpontosabban az aktuális belső állapotot.
Az önismereti kultúrában időnként megjelenik egy olyan elvárás, mintha már a folyamat kezdetén pontosan tudnunk kellene, mi a problémánk, honnan ered, és milyen mintázat áll mögötte. A valóság azonban ennél lényegesen összetettebb. Az emberi tapasztalat nem kizárólag racionálisan megfogalmazható gondolatokból áll, hanem érzésekből, testi érzetekből, kapcsolati tapasztalatokból, képekből, emlékekből és olyan benyomásokból is, amelyekhez nem mindig férünk hozzá közvetlenül nyelvi szinten. Éppen ezért nem reális elvárás, hogy minden fontos belső tartalom azonnal rendezett mondatok formájában legyen hozzáférhető. És mi van akkor, ha a problémát egy feldolgozatlan transzgenerációs trauma okozza, ami egy felmenőnk életében történt?
Nem minden belső tapasztalat fogalmazható meg azonnal
A Várady meseállítás egyik sajátossága, hogy nem követeli meg a résztvevőtől a probléma előzetes pontos megfogalmazását. A módszer a mese szimbolikus, metaforikus és narratív működésére épít, ezért olyan tapasztalati rétegekhez is kapcsolódhat, amelyek még nem fogalmazódtak meg tudatosan vagy verbálisan. A mese ebben a megközelítésben nem egyszerűen egy történet, amelyet értelmezni vagy megfejteni kell, hanem olyan projektív és szimbolikus tér, amelyben az ember saját belső viszonyai, érzései és kapcsolati mintázatai is megjelenhetnek.
Fontos ugyanakkor, hogy a mese szimbólumai nem előre rögzített jelentéssel rendelkeznek. Nem abból indulunk ki, hogy egy erdő mindig ugyanazt jelenti, egy király mindenkinél ugyanazt a személyt vagy minőséget képviseli, illetve hogy egy sárkányhoz minden esetben ugyanaz az értelmezés kapcsolható. A konstruktivista és fenomenológiai szemlélet inkább azt feltételezi, hogy a jelentés az adott ember, az adott történet és az adott helyzet találkozásában alakul ki. Ugyanaz a szimbólum különböző emberek számára teljesen eltérő jelentést hordozhat, sőt ugyanannál az embernél is mást jelenthet különböző életszakaszokban.
A jelentés nem feltétlenül előre adott
Ez a témaválasztás szempontjából különösen fontos. Ha nem az a cél, hogy a csoportvezető előzetesen megállapítsa, mi a résztvevő „valódi problémája”, hanem teret kap az, ami a folyamat során megjelenik, akkor nincs feltétlenül szükség arra sem, hogy a kliens már az első pillanatban pontosan meghatározza, mivel szeretne dolgozni. A történetben kialakuló viszonyok, szereplők, térbeli helyzetek, közeledések, távolodások és érzelmi reakciók olyan összefüggéseket is hozzáférhetővé tehetnek, amelyek előzetesen nem voltak tudatosak vagy nem tűntek elsődlegesnek.
Ebben az értelemben a folyamat során megjelenő jelentés emergens: nem feltétlenül létezett előre kész formában, és nem egyetlen személy – például a csoportvezető – birtokolja a helyes értelmezést. A jelentés a résztvevő tapasztalataiból, a meséből, a térben kialakuló kapcsolatokból és a folyamatban megjelenő reakciókból fokozatosan formálódhat. Ez szakmailag azért lényeges, mert csökkenti annak kockázatát, hogy a segítő a saját előfeltevéseit, személyes értelmezéseit vagy világnézeti kereteit helyezze rá a kliens történetére.
Mi történik akkor, ha túl sok a probléma?
A témaválasztás másik nehézsége akkor jelenik meg, amikor valaki nem azért nem tud választani, mert nincs megfogalmazható problémája, hanem éppen azért, mert túl sok van. Kapcsolati nehézségek, családi konfliktusok, munkahelyi problémák, önértékelési kérdések, anyagi bizonytalanság, döntési helyzetek vagy régi veszteségek egyszerre lehetnek jelen az életében. Ilyenkor könnyű abba a gondolkodásba kerülni, hogy biztosan létezik egyetlen „igazi” vagy „gyökérprobléma”, amelyet helyesen kell kiválasztani, különben rossz irányban indul el az önismereti munka.
A különböző problémáink azonban sokszor nem függetlenek egymástól. Előfordulhat, hogy ugyanaz a belső működés vagy kapcsolati minta több életterületen is megjelenik, csak mindig más formában. Ha például valaki nehezen húz határokat, túlzottan alkalmazkodik másokhoz, vagy bizonytalan abban, hogy joga van-e képviselni a saját igényeit, annak hatása egyszerre megjelenhet a családi kapcsolataiban, a párkapcsolatában és a munkahelyén is. Ilyenkor kívülről több különálló problémát látunk, miközben ezek között lehet egy mélyebb összefüggés. Ugyanígy egy korábbi tapasztalat vagy egy régebben kialakult működésmód több, egymástól látszólag távoli élethelyzetben is visszatérhet. Éppen ezért nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy már a folyamat elején tökéletesen kiválasszuk, melyik problémával kellene foglalkoznunk. Sokszor maga a folyamat segít abban, hogy láthatóvá váljon, hogyan kapcsolódnak egymáshoz azok a nehézségek, amelyeket addig különállónak gondoltunk.
Amikor egy már feldolgozottnak hitt téma visszatér
Az is gyakori, hogy olyan téma jelenik meg újra, amelyről valaki azt gondolta, hogy már lezárta vagy feldolgozta. Ez önmagában nem jelenti azt, hogy a korábbi önismereti munka eredménytelen volt, és azt sem, hogy mindent elölről kellene kezdeni. Az önismereti folyamatok nem lineárisan haladnak, és ugyanannak az élettörténeti eseménynek vagy kapcsolati tapasztalatnak más jelentése lehet különböző életkorokban és élethelyzetekben. Az ember változik, új szerepeket vesz fel, más kapcsolatokba kerül, és közben ugyanazokra az eseményekre is más nézőpontból tud ránézni.
Ezért amikor valami korábban már feldolgozottnak hitt téma ismét megjelenik, nem arról van szó, hogy régi sebeket szakítunk fel. Lehetséges, hogy ugyanannak a tapasztalatnak egy másik rétege válik hozzáférhetővé, vagy egyszerűen olyan életszakaszba érkeztünk, amelyben új jelentést kap az, amit korábban már más szinten megértettünk. Ilyenkor az ismételt találkozás egy témával nem visszalépést, hanem a belső feldolgozás természetes mélyülését is jelentheti.
A megértés még nem feltétlenül feldolgozás
Ennek van egy másik, szintén gyakori formája is: amikor valaki sokat foglalkozott már egy témával, és nagyon pontosan érti is annak hátterét és összefüggéseit, az érzelmi változás mégsem követi automatikusan ezt a felismerést.
Az önismereti munkában gyakran találkozom azzal a helyzettel is, amikor valaki nagyon tudatosan érkezik. Sok mindent átgondolt már magáról, felismerte a visszatérő mintázatait, érti, hogy egy adott helyzet hogyan kapcsolódik a korábbi tapasztalataihoz, és akár azt is pontosan meg tudja fogalmazni, miért reagál bizonyos helyzetekben úgy, ahogyan. Fejben tehát összeállt a kép, az összefüggések érthetővé váltak, és az illető akár hosszasan, logikusan és pontosan tud beszélni arról, mi történik vele.
A kognitív belátás azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott tapasztalat érzelmileg is feldolgozódott. Attól, hogy valamit megértünk, még nem biztos, hogy az ahhoz kapcsolódó érzések is változtak, vagy hogy egy korábban kialakult belső reakció elveszítette az erejét. Lehet például pontosan érteni, miért nehéz határt húzni egy kapcsolatban, honnan ered az elutasítástól való félelem, miért ismétlődik egy bizonyos kapcsolati helyzet, vagy miért reagálunk túl erősen egy adott szituációra, miközben a valódi helyzetben mégis ugyanaz a szorongás, bizonytalanság, bűntudat vagy tehetetlenség jelenik meg.
Ilyenkor könnyen kialakulhat az az érzés, hogy „ezt már tudom”, ezért nincs is vele további dolgom. Pedig a tudás és az érzelmi feldolgozás két különböző szinten történhet. Az értelmi felismerés nagyon fontos része az önismeretnek, mert segít összefüggéseket látni, jelentést adni a tapasztalatainknak és tudatosabb döntéseket hozni. Ugyanakkor önmagában nem mindig elég ahhoz, hogy egy mélyebben rögzült érzelmi vagy kapcsolati reakció is megváltozzon.
Ez az egyik oka annak, hogy valaki úgy is érezheti magát elakadva, hogy közben nagyon sok mindent ért önmagából. Látszólag már minden világos, mégsem történik valódi elmozdulás. Ugyanazok a helyzetek ismétlődnek, ugyanazok az érzések aktiválódnak, vagy egy bizonyos probléma annak ellenére jelen marad, hogy az ember racionálisan már régóta átlátja a hátterét. Ilyenkor nem feltétlenül további magyarázatra van szükség, hanem arra, hogy az addig elsősorban gondolati szinten megértett tapasztalat érzelmileg is hozzáférhetővé és átélhetővé váljon.
A Várady meseállítás szempontjából ez azért különösen érdekes, mert a módszer nem kizárólag a probléma racionális megértésére épít. A mese, a szimbólumok, a térben megjelenő viszonyok és a résztvevők érzelmi reakciói lehetőséget teremthetnek arra, hogy az ember ne csak elmondja azt, amit már tud magáról, hanem más módon is kapcsolatba kerüljön azzal, ami benne történik. Így olyan részek is megszólíthatóvá válhatnak, amelyeket gondolati szinten már régóta ismerünk, de amelyek érzelmileg még nem rendeződtek.
Ez azért is fontos, mert az önismereti fejlődés nem pusztán újabb és újabb felismerések gyűjtését jelenti. Előfordul, hogy nem azért nem tudunk továbblépni, mert még nem értettük meg eléggé a problémánkat, hanem azért, mert amit már megértettünk, az érzelmi szinten még nem tudott követni bennünket. Ilyenkor a továbblépéshez szükséges lehet egy olyan tapasztalat, amelyben a korábbi felismerés mélyebb, személyesebb és érzelmileg is átélhető jelentést kap.
A segítő feladata nem az, hogy megmondja, mi az igazságunk
A Várady meseállításban számomra ebből a szempontból különösen fontos, hogy a csoportvezető feladata nem az, hogy megmondja a résztvevőnek, mi az ő igazsága, és nem is az, hogy eldöntse helyette, melyik problémájával kellene foglalkoznia. A vezető szakmai felelőssége a keretek biztosítása, a folyamat tartása és annak figyelemmel kísérése, ami ténylegesen megjelenik. Ettől azonban még a résztvevő saját tapasztalata marad elsődleges. A szakmai tudás nem teszi a segítőt a kliens belső világának végső értelmezőjévé.
Számomra ezért a témaválasztás kérdése nem csupán technikai kérdés, hanem egyben szemléleti és etikai kérdés is. Azt fejezi ki, hogyan gondolkodunk a segítő és a kliens viszonyáról, mennyi autonómiát hagyunk annak, aki önismereti munkára érkezik, és mennyire fogadjuk el, hogy valaki nem mindig tudja azonnal pontosan megnevezni a saját belső folyamatait. Ha a „nem tudom” megengedhető kiindulópont, akkor az embernek nem kell már a folyamat elején bizonyítania, hogy eléggé komoly problémával érkezett, és nem kell tökéletesen megfogalmaznia azt sem, amit még ő maga is csak részben érzékel.
A témád megjelölése nélkül is elindulhatsz
Éppen ez az egyik olyan sajátosság, amely miatt a Várady meseállítást különleges módszernek tartom. Akkor is el lehet indulni benne, ha valaki pontosan tudja, mivel szeretne foglalkozni, de akkor is, ha csak azt érzi, hogy van valami az életében, ami nincs teljesen rendben. Nem feltétlenül kell választani több probléma közül, és nem szükséges előzetesen eldönteni, melyik kérdés a legfontosabb. A mese szimbolikus tere lehetőséget ad arra, hogy az kerüljön közelebb a figyelemhez, ami az adott pillanatban hozzáférhető, és amivel az ember éppen képes kapcsolatba kerülni. Az is rendben van, ha a foglalkozás során új téma jön elő, vagy változik a fontossági sorrend.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a mese valamiféle önálló tudással rendelkezik, vagy titokzatos módon kiválasztja helyettünk a „valódi problémát”. Inkább arról van szó, hogy a szimbolikus és narratív megközelítés másfajta hozzáférést kínál a belső tapasztalatokhoz, mint a kizárólag racionális, verbális problémaelemzés. Olyan érzéseknek és viszonyoknak is formát adhat, amelyekhez még nincsenek pontos szavaink, és ezáltal olyan összefüggések válhatnak érzékelhetővé, amelyek egy direkt kérdésfeltevés során esetleg rejtve maradnának.
Nem kell pontosan tudni, mivel szeretnénk dolgozni
A Várady meseállítás egyik sajátossága éppen az, hogy nem szükséges előre kijelölni egyetlen konkrét témát. A folyamat során a mese, a megjelenő szereplők, kapcsolatok, érzések és helyzetek segíthetnek abban, hogy fokozatosan kirajzolódjon, mi az, ami az adott pillanatban fontos számunkra. Így akkor is lehet érdemi önismereti munkát végezni, ha kezdetben még nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mivel szeretnénk foglalkozni. Csak engedjük, hogy a mese vigyen minket.